Előzmények
Egy-két-sok(k)
2012. június 2.
2012. május 30-a, szerda volt életem legszélsőségesebb napja:
24 órán belül a legszörnyűbb és legcsodálatosabb dolgokat éltem át.
Az egész terhességem ilyen kettős volt – mindenféle értelemben. Marci fiam harmadik születésnapja után határoztuk el, hogy mégiscsak belevágunk negyedszerre is. Hátha ezúttal egy kislánnyal ajándékoz meg bennünket a Jóisten. Nyár végétől hatalmas lelkesedéssel és alapos tudományos felkészüléssel vetettük magunkat a „munkába”. Mivel Czeizel doktorék pont nyári szabadságukat töltötték, jobb híján a ciklus.hu weboldal jótanácsait követve, módszeresen álltunk neki a baba-projektnek. Időzítés, méricskélés, speciális technikák, lemondások és vállalások, testünk-lelkünk felkészítése a „lány” fogantatására. Még „fényképes vizet” is ittam – egy ismerősöm szerint a víz átveszi a pohár aljára helyezett kép (egy cuki kislány, kiskori önmagam fotójának) rezgéseit, ami így, a kellő időben elfogyasztva, garantált eredményt hoz. Nos, nemhogy garantált, hanem semmilyen eredménnyel nem jártak a tuti módszerek. Három fiúnknál már az első egy-két próbálkozás sikerrel járt – most semmi. Pár hónap kudarcai után felhagytunk a tudományos kísérletezéssel, és visszatértünk a bevált spontaneitáshoz. Nem is csodálkoztunk, amikor a legelső terhességi teszt pozitív lett. Boldog voltam, és kicsit megilletődött – négygyermekes anya leszek!
Az első sokk a legelső ultrahangon ért. A folyosón egy előttem végzett 18. hetes kismama beszélgetett a férjével a vizsgálatról, hogy de jó, hogy mindketten kislányok! Eljátszottam a valószínűtlen gondolattal, hogy mi lenne, ha a Varga doktor bent azt mondaná, hogy:
- Van itt egy kis meglepetés! Ketten vannak…
Máris én következtem, bementem, felfeküdtem a vizsgálóasztalra, vártam a diagnózist, hogy hányadik héten járunk. Varga doktor krákogott egyet, és megszólalt:
- Van itt egy kis meglepetés!
Jaaj… Álmodom? Kifutott a vér az arcomból. Elfehéredve, remegő hangon kérdeztem rá a „másik” lehetőségre:
- Nincs már ott…?
- Dehogynincs – mondta a doki, hitetlenkedve felhúzott szemöldökkel – sőt! Ketten vannak…
Azt hittem, menten leszédülök az ultrahang-asztalról! Forgott velem a világ, összeszorult a gyomrom, hirtelen nem kaptam levegőt. Alig tudtam kinyitni a szám, hogy feltegyem a reménytelen fuldokló költői kérdését:
- Biztos?
- Egészen biztos. De a 12. hétig még bármi megtörténhet – próbálkozott a doki egy halvány vigasszal, amit rögtön agyon is csapott a következő félmondatával – bár nem valószínű…
Szédülten botorkáltam ki az alagsori helyiségből a friss levegőre. Az utcán rögtön telefont ragadtam, hívtam Norbit. Nem vette fel. Anyu foglalt. Emi húgom – na végre! Felvette, de ekkor már annyira remegtem, hogy a telefon a földre repült a kezemből.
- Ikrek… – estem kétségbe végképp a kimondott szótól – most mi lesz?!
Nem? Igen!
Miközben győzködtem a családot, hogy nem jópofa tréfáról van szó, majd igyekeztem oldani a meggyőzés utáni döbbenetet, a magam lelki egyensúlya is helyreállt. Egyre szívesebben láttam magam lelki szemeimmel, két babával a karomon, és ábrándoztam, amint a kétcopfos, totyogós kislányokkal majd kertészkedünk, virágos kosárral a karunkon sétálgatunk a nyári réten, később a rózsaszínű szobában régi szalvétagyűjteményemet rendezgetjük, és kuncogva, legjobb barátnőkként olvasgatjuk együtt gyerekkori titkos naplómat, össze-össze kacsintva azokon a dolgokon, amiket csak a lányok értenek. Merthogy lányok lesznek, az teljesen biztos. Júlia és Lenke. Julcsi és Lencsi, a két tündérke…
Szeretettel gondoltam rájuk, sokat simogatva megdöbbentő ütemben növekvő pocakomat.
A tizennyolcadik héten magabiztosan léptünk az ultrahang vizsgálóba. Amikor a vizsgálóasztalra feküdtem, halványan átsuhant a rémület a homlokom mögött: Mi van, ha mégsem… De nem, nem, az kizárt. Biztosan tudom, érzem! – hessentettem el még a gondolatot is, de csak azért, hogy még élesebben hasítson agyamba az orvos hangja:
- Gratulálok! Mindkettő fiú!
Két kézzel szorítva kapaszkodtam Norbi kezébe, mint a vízbe zuhant ember, aki nem tud úszni, és érzi, ahogy magával ragadja a száguldó örvény. Hideg verejték ütött ki rajtam, a fülem zúgott, próbáltam sírás nélkül lélegezni, de a torkom már kapart, és éreztem, ahogy már folyik is a könnyem, kétoldalt le az arcomon, akaratomon kívül, olyan mély fájdalommal, amit addig még sosem éreztem. Meghaltak a lányaim… akik sosem voltak, és akik már sosem lesznek…
Meredten bámultam a monitoron a félreismerhetetlen testrészeket. Kezdett a kép és a világ elsötétedni, de Norbi büszke kurjantása magamhoz térített:
- Odanézz, ezeknek is mekkora fütykösük van!
- Lháhátom, lháhátom… - tört ki belőlem a sírás, amibe fura módon mintha a meghatódás örömkönnyei vegyülnének…
A folyosóról kíváncsian szánakozó tekintetek kíséretében távoztunk. El is szégyelltem magam egy pillanatra: Egészséges fiaim lesznek! Miért is sírok? Siratom a lányaimat, akik sosem voltak egyebek hosszú hetek óta dédelgetett szép álomnál. Mégis fáj, rettenetesen. Sírt velem anyukám, húgom, anyósom, sógornőm, és a végig szurkoló óvó nénik (ők aztán igazán tudják, miért vágytam a három fiú után kislányra…). Furcsa gyászom egy egész napig tartott. Szemem alját szétmarta a sós könny és vörösre horzsolta a papírzsebkendő. Mikor úgy éreztem, elsírtam az összes könnyem, amim csak volt, és már kezdtem lelkifurdalást érezni két, semmiről sem tehető magzatom miatt, vettem egy mély levegőt, és azt mondtam magamnak:
- Eljött az ideje, hogy most már foglalkozzak a fiaimmal.
Először is nevet kell nekik találni! Becsukott szemmel próbáltam magam elé képzelni a legkisebb Patak fiúkat. És abban a pillanatban hirtelen ugyanúgy szerettem őket, mint a többi gyerekem – hiszen ők azok! Az én pici babáim, kicsi fiaim, édeseim, kedveseim: Andris és Gergő!
Gurula, gurula… Zanya!
A várandósság a huszadik héttől valódi terhességgé vált. Semmi bajom nem volt, és mégis minden bajom volt. Szerencsére a hasamon kívül szinte nem is híztam semmit, ami a megevett ételmennyiséget tekintve valóságos csoda. Mégis nehezen vettem a levegőt, a tetőtérbe vezető lépcsőn félúton meg kellett állnom pihenni, mert majd’ meghaltam, a keresztcsontomban pedig állandósult a hasogató fájdalom állva, ülve és fekve egyaránt. Egyéb altáji problémáimról pedig nem szívesen írok részleteket a nyilvánosságnak.A családot többnyire a lakás közepéről, egy-egy karlegyintéssel dirigáltam, véletlenül sem lehajolva semmiért. A lavórt kivitettem a teregetéshez, a lapátot odatartattam a partvishoz, az edényeket odahordattam a mosogatáshoz.
Azért nem hagytam el magam teljesen. Gyorsan elvégeztem 8 hétvége alatt Pécsen egy pályázatíró tanfolyamot, és itthon egy négynapos jobb agyféltekés rajztanfolyamot. Csináltam a „R.R.”* kismamatornát a nappaliban és voltam párszor uszodában. Május közepén voltunk esküvőn, ahol még táncoltunk is, rákövetkező hétvégén pedig elvonatoztam Budapestre, részt venni egy online-marketing konferencián, és ott átvenni az Imamikkal az „Év Anyavállalata” versenyen elnyert első díjat.
Vasárnap hazafelé a vonaton bóbiskolva nem gondoltam, hogy három nap múlva már a szülészeten fogok feküdni, felkészülve a legrosszabbra is.
FOLYT. KÖV.!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése