Folytatásos "élménybeszámoló" a pécsi koraszülött intenzíven töltött hat hétről, és az azt megelőző eseményekről.
Előzmények
Egy-két-sok(k)
2012. május
30-a, szerda volt életem legszélsőségesebb napja:
24 órán belül a legszörnyűbb
és legcsodálatosabb dolgokat éltem át.
Az egész
terhességem ilyen kettős volt – mindenféle értelemben. Marci fiam harmadik
születésnapja után határoztuk el, hogy mégiscsak belevágunk negyedszerre is.
Hátha ezúttal egy kislánnyal ajándékoz meg bennünket a Jóisten. Nyár végétől
hatalmas lelkesedéssel és alapos tudományos felkészüléssel vetettük magunkat a
„munkába”. Mivel Czeizel doktorék pont nyári szabadságukat töltötték, jobb
híján a ciklus.hu weboldal jótanácsait követve, módszeresen álltunk neki a
baba-projektnek. Időzítés, méricskélés, speciális technikák, lemondások és
vállalások, testünk-lelkünk felkészítése a „lány” fogantatására. Még „fényképes
vizet” is ittam – egy ismerősöm szerint a víz átveszi a pohár aljára helyezett
kép (egy cuki kislány, kiskori önmagam fotójának) rezgéseit, ami így, a kellő
időben elfogyasztva, garantált eredményt hoz. Nos, nemhogy garantált, hanem
semmilyen eredménnyel nem jártak a tuti módszerek. Három fiúnknál már az első
egy-két próbálkozás sikerrel járt – most semmi. Pár hónap kudarcai után
felhagytunk a tudományos kísérletezéssel, és visszatértünk a bevált
spontaneitáshoz. Nem is csodálkoztunk, amikor a legelső terhességi teszt
pozitív lett. Boldog voltam, és kicsit megilletődött – négygyermekes anya
leszek!
Az első sokk
a legelső ultrahangon ért. A folyosón egy előttem végzett 18. hetes kismama beszélgetett
a férjével a vizsgálatról, hogy de jó, hogy mindketten kislányok! Eljátszottam a
valószínűtlen gondolattal, hogy mi lenne, ha a Varga doktor bent azt mondaná,
hogy:
- Van
itt egy kis meglepetés! Ketten vannak…
Máris én
következtem, bementem, felfeküdtem a vizsgálóasztalra, vártam a diagnózist,
hogy hányadik héten járunk. Varga doktor krákogott egyet, és megszólalt:
- Van
itt egy kis meglepetés!
Jaaj… Álmodom?
Kifutott a vér az arcomból. Elfehéredve, remegő hangon kérdeztem rá a „másik”
lehetőségre:
- Nincs
már ott…?
- Dehogynincs
– mondta a doki, hitetlenkedve felhúzott szemöldökkel – sőt! Ketten vannak…
Azt hittem,
menten leszédülök az ultrahang-asztalról! Forgott velem a világ, összeszorult a
gyomrom, hirtelen nem kaptam levegőt. Alig tudtam kinyitni a szám, hogy
feltegyem a reménytelen fuldokló költői kérdését:
-
Biztos?
- Egészen
biztos. De a 12. hétig még bármi megtörténhet – próbálkozott a doki egy halvány
vigasszal, amit rögtön agyon is csapott a következő félmondatával – bár nem
valószínű…
Szédülten
botorkáltam ki az alagsori helyiségből a friss levegőre. Az utcán rögtön
telefont ragadtam, hívtam Norbit. Nem vette fel. Anyu foglalt. Emi húgom – na
végre! Felvette, de ekkor már annyira remegtem, hogy a telefon a földre repült
a kezemből.
- Ikrek…
– estem kétségbe végképp a kimondott
szótól – most mi lesz?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése